Spacefiles

Belokurov és társai egy egyszerű eljárással felfedezett egy majdnem tökéletes Einstein-gyűrűt egy  fényes vörös galaxis (LRG) körül az SDSS adatbázisában:

A gyűrűt Kozmikus Lópatkónak nevezték el. Átmérője 10 szögmásodperc, ami elég nagynak számít. A lencséző galaxis tömege kb. 5 x 10¹² naptömeg - nagyjából a Tejút tömegének tízszerese, vagyis óriási! Összehasonlításul itt egy másik lencse is, szintén az SDSS-ből, melyet véletlenül találtak meg, az úgynevezett "8 Órai Ív" (ti. akkor találták):


Ez kevésbée gyűrű alakú, felül 3-szor látjuk ugyanannak a háttérgalaxisnak a lencsézett képét, és alul mégegyszer. A lencse átmérője nagyjából hasonló, de a lencséző galaxis tömegét csak mintegy ötödére becsülik a Kozmikus Lópatkóénak.

  A tudományos publikáció

Fényképek a Genesis II-ről, a Bigelow Airspace fejlesztés alatt álló emberi tartózkodásra alkalmas moduljának második prototípusáról, a Föld felett:




A modul (kismértékben) felfújható, a második képen a már felfújt belső tér látható. (A henger mérete a fellövéskor 4,5 m hosszában x 1.6 m átmérőjében, amely kiterjesztett állapotában 2,5   m átmérőjű lesz. 2007 június 28-án lőtték fel Oroszországból.

Néhány nagyobb kép  

Évekig semmilyen képet sem találtam erről a balesetről, jó hogy most már elérhetők ezek a videók. Valójában az egyetlen képsorozat egy  Amerikai Kormányzati Jelentésből származik. Miért készült ilyen jelentés? Néhányan aggódtak, hogy a kínaiak átvizsgálták az összetört amerikai műholdat és fontos technológiákhoz jutottak hozzá. Vizsgálat indult, és az ügyben szereplő amerikai cégek vád alá kerültek az exportszabályok megsértése miatt.






Kínaiak ide vagy oda (azóta például minden Long March fellövés sikeres volt), de jól mutatja ez az eset, hogy milyen fontos a fellövések lakatlan területekről, illetve fölött végezni. Egyébként általában a fellövéseknél van egy személy, aki a rakéta-önmegsemmisítő gombon tartja az ujját, amit szépen megnyom, hogyha az rossz helyre kezd tévedni. Azt nem tudom, hogy itt hiányzott-e ez a rendszer, vagy csak valamiért nem működött.

Íme egy többféle színű sarki fény képe, amely az űrsiklóból kinézve készült. Ez egy "déli fény", avagy auróra, amelyet az STS-111 misszió során Ausztrália fölül fényképeztek le, 2002 júniusban.

Egy másik érdekes cikk csillagfelszín témakörben. A végén még megkedvelem őket.
A New Scientistben megjelent cikk szerint Kochukov et al. "időjárást" észleltek az alpha Andromedae-n. A csillagról ismert, hogy nagy a higanytartalma. Ezt azért lehet megmérni, mert a higany aboszorpciós vonalakként megjelenik a csillag spektrumában. Azonban nem feltétlenül egyenletesen oszlik el a csillag felületén. Sikerült elérniük, hogy a higany koncentrációjának eloszlását feltérképezték a csillag felszínén, a Doppler imaging nevű eljárással. A csillag forgása miatt (amely meglehetősen gyors, csak 2 nap egy teljes rotáció ideje), a csillagról érkező fény Doppler-eltolódást szenved (egy része pozitív, egy része negatív mértékűt, mivel a felszín egyes részei távolodnak, mások közelednek hozzánk, a forgás következtében). Ennek hatására a színképben lévő higanyvonalak széthúzódnak, egy széles profillá. Egy-egy adott Doppler hullámhossznál, vagyis a széles  profil egy-egy adott pontjának intenzitása megmutatja a hozzá tartozó sebességgel mozgó felszíni területek teljesn higanytartalmát. A vonalprofil persze még csak egy 1-dimenziós adat. A különböző időpontokban (mondjuk néhány óra eltéréssel, miközben a felszín valamennyit elfordul) készített spektrumokban különbözőek lesznek a profilok, a csillag megváltozott orientációja miatt. A kutatók tehát elvégezték ezeket a méréseket, majd a vonalprofil-idősorokat a 2-dimenziós csillagfelszínnek megfelelő térképpé alakították.


Hát nem gyönyörű?


A konkrét cikk az astro-ph-n valójában inkább azzal foglalkozik, hogy a higanykoncentráció  eloszlása lényegesen megváltozott pár év alatt. Ez váratlan eredmény, mert erről a csillagról azt gondolják, hogy hiányzanak azok a szokásos mágneses mechanizmusok, amelyek ilyen kiegyensúlyozatlanságot eredményeznének. Ezért azt gondolják, hogy ezek a mozgó, változó "higanyfelhők" olyan folyamatok eredményei, amelyeket hagyományosan "időjárásnak" hívunk.

Ez nem egy roppant friss, Astronomy-picture-of-the-day minőségű holdfénykép. Mégis különleges: úgy tűnik, ez a valaha készített legelső felvétel a Holdról!

John W. Draper, egy amerikai vegyész készítette, aki a fotográfia korai formáival is kísérletezett. A felvétel 1839-ben készült.

Régebbi hír, de úgy idekívánkozik, bár csillagok annyira nem szoktak érdekelni. Olyan nehéz elképzelni őket. (És különben is, csak pár ezer van ami szabad szemmel látható, jó körülmények között. Pedig a Nap ugyebár a Galaxis egyik spirálkarjában van, ahol sok a fényes csillag! Mi lenne ha kicsit távolabb lennénk, vagy mondjuk a Galaxis síkjától kissé távolabb? Vagy egy kicsit sűrűbb lenne a Föld légköre? Talán csak néhány csillagot látnánk szabad szemmel, a legfényesebbeket. Vagy egyet se. Vajon akkor is kialakult volna a csillagászat? Ki tudja... Asimov már biztos foglalkozott ezzel, szerette az ilyen kérdéseket) Szóval valahogy a csillagok olyan pontszerűek innen nézve. Nos, már nem mindegyik. Optikai interferometria segítségével térkép készült az egyik közeli fényes csillag, az Altair felszínéről.

Ez a csillag olyan gyorsan forog, hogy egészen lapult alakja van. (6-10 óra a forgásideje - a hasonló méretű Napé 25-34 nap) Ennek megfelelően, mivel az egyenlítőn meszebb van a felszín a középponttól, mint a sarkokon, ott hidegebb is. Itt a hőtérképe:

Az eredeti hír és a tudományos cikk.

Hoppá :-) Új módszer halvány csillagkísérők "fényképezésére". Vegyünk egy nagyon fényes anyacsillagot, és tőle a digitális képen nem túl sok pixel távolságra egy halványabb kísérőt. (lásd a képen balra, alanyaink az AB Doradus A és C) Az ötlet egyszerű: az anyacsillag illetve a távcső által okozott képhibák, műtermékek hullámhosszfűggőek. Az ilyen pixelek között ott rejlik valahol a csillagkísérő fénye is - amelynek a helye viszont nem függ a hullámhossztól. Így aztán több hullámhosszban készítve képet, a szennyező fényt el lehet távolítani. És íme a példa: bal oldalon az eljárás előtt, jobbra: utána. Az utóbbi képről eltávolították az anyacsillagot.

Körülbelül 40 km-es átmérőjével az Atlasz egyike a Szaturnusz kisebb fajta holdjainak. Ezt a képet készítette róla a Voyager 1 űrszonda 1980-ban:

A Cassini így látta 2006 októberében, 200 000 km távolságból:

Konkrétan diszkosz alakja van (az utóbbi kép a pólus irányából készült). A pólusokon átmenő átmérője csupán 19 km, de az egyenlítőjén körbehalad egy hegygerinc, és az egyenlítői átmérője 38 és 46 km között van! Ha tetszik, nevezhetjük a Naprendszer legmagasabb hegységének - a holdhoz viszonyított arányaiban. A legvalószínűbb ok, hogy az Atlasz közel van a Szaturnusz A-gyűrűjének külső pereméhez. Amikor közel kerül hozzá (vagy inkább, ha valaha a múltban "belegázolt"), a gyűrű részecskéi elkezdek a hold egyenlítőjére hullani, "havazni". A gerinc akár keskenyebb is lehetne, ugyanis a szaturnusz-gyűrűk vastagsága csupán 5 és 50 méter közé esik! A hegyhát magassága viszont közel van az az Atlasz Roche-felületéhez, ami azt jelenti, hogy ha még több anyagot tennénk a csúcsára, azt már nem bírná megtartani: az az égitest tengelyforgásának hatására elszállna.

Emlékszem én, volt még egy hold arrafele, aminek néhány felszíni jegyének köze volt a gyűrűkhöz. A Iapetus nevű hold arról híres, hogy a menetirány felőli illetve ellentétes oldalai más színűek. (a menetirány felőli oldal fogalma azért értelmes itt, mert (akárcsak a Föld Holdja) az árapályerők hatására kötött forgású)

Ez a hold így néz ki (a Cassini szemével, 2004 december 31-én):


Ha közelebbről megnézzük, hát itt is van egy hegygerinc, mégpedig ismét az egyenlítőn! Ezeknek a jellegzetességeknek az eredetére több elmélet van, közülük az egyik (eredetiben itt olvasható : http://arxiv.org/astro-ph/0504653), röviden, szintén feltételez egy "ütközést" a Szaturnusz gyűrűivel.

Lehet, hogy néhány másik holdnak is van hasonló porrétege, vagy körhegysége, gerince.

Aurora borealis, Kanada, time lapse videó:

A wikipédiából (az angol verzióból, az bővebb):
A sarki fényt többnyire az atomi oxigén emissziója dominálja, ami zöldes fénylést eredményez (557.7 nm) és - különösen alacsonyabb energiaszinteken és nagyobb légköri magasságban - halvány vöröset (630.0 nm hullámhosszon). Mindkettő az atomi oxigén elektronjainak tiltott átmenetéből származik, amelyek a ritka ütközések miatt hosszú ideig megmaradhatnak és az auróra részeinek lassú (fél-egy másodperc)fényesedését illetve halványulását eredményezik. Sok más szín is megfigyelhetó - különösen az atomos illetve molekuláris nitrogéné (kék illetve lila). Ezek viszont sokkal gyorsabban változnak, feltárva az északi fény valódi, dinamikus természetét.

Kár, hogy a többi színnel nem találtam videót.

Ezen a képen alighanem a különböző magasságban világító oxigén látható:

A fönti videónegyébként háromféle furcsa fényjelenség látható (a sarki fényen kívül :-)). Jó játék kitalálni, melyiket mi okozza... Akár fizikaórára is.

Na ebben van egy kis rózsaszín fénylés, az elején, bár nem olyan sokkoló. (viszont nincsenek benne pöttyök meg fénycsíkok)